Ma szeptember 12-e van. Fogalmam sincs mi volt az év eddigi részében részletesen. Vannak persze kardinális pontok, azokra ki fogok térni, de alapvetően éltük az életünket, a gyerekek nőttek mint a gomba.
Anyának - vagyis nekem - más munkája lett, így végre többet lehetünk együtt. Azelőtt reggel mentem és este jöttem, sőt még hétvégén is az idegenforgalom csodálatos világának minden rütyveteg problémájával voltam elfoglalva. Mára a téma nem sokat változott, de minden más igen. A munka izgi, jól koordinálható, és nem vagyok tőle idegbeteg, mert nem tapossa senki ki belőlem a szuszt. Egyszóval a gyerekek javára történnek változások az életben. Ezt egyébként már megfigyeltem. Valahogy minden szitu úgy alakul, hogy összességében nekik ne legyen gondjuk bajuk. Valahol valaki jól keveri ezt a paklit nekünk. Innen is köszi az eddigieket....
Szóval, idén is volt húsvét, a fiúk locsoltak, a nyuszi hozott ajándékot. Aztán jött a nyár és jött a mentő....
Egyik nap, ovi után elmentünk a Petőfi iskolába egy zenés tornás órára. Gondoltuk ez jó kis mozgás és szórakozás lesz a gyerekeknek. Az óra előtt a tornateremben Panni és barátnői szaladgáltak, kergették egymást. Barnika nem nagyon akart beállni közéjük, így Ő inkább az ölembe csücsürészett. Jött az oktató hölgy és bekapcsolta zenét. Mindenki egymás mellé állt és elkezdték a bemutatott tornagyakorlatokat csinálni. Pannika csak mereven állt és nézte a hölgyet. Először még mókásnak tűnt, hogy így elcsodálkozva csak néz és nem nagyon csinál semmit. Odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy tornázzon Ő is ügyesen. Majd amikor már csak merev arccal mászkált, mint aki nem tudja, hol van, odaszaladtam és próbáltam megtudni mi a baja. Üres arccal és üres szemekkel nézett rám. Olyan volt, mint akinek leállt az agya és nem reagál semmire. Kértem szépen, hogy szólaljon meg, de nem tudott, csak nézett. Elmondhatatlanul megijedtem. Gyorsan összeszedtem Barnit, kézen ragadtam Pannát és szaladtunk az öltözőbe. Azonnal hívtam Apát, aki szerencsére a közelben volt, hogy azonnal jöjjön, mert nagyon nagy baj van a Pannival. Ahogy kiértünk az iskola udvarára, Apa odaszaladt de addigra Panni totál fehér volt és a szája kék. Nem beszélt és láthatóan nem kapott levegőt.
Apa, mint gyakorlott túravezető nem esett pánikba - ellenben velem - azonnal oldalra fektette és a hátracsúszott nyelvét előre birizgálta. Pannika öklendezett egyet, majd ráharapott Apa ujjára, aki kétségbeesve kiabálta, hogy le fogja harapni azt. Engem őszintén szólva ez nem nagyon érdekelt, mivel közben a mentőt hívtam és kétségbeesve rohangáltam. Nem tudtam mi történik, Egyik percben még vidáman szaladgál a kislányom, a másik percben lehet hogy elveszítjük. Segítségért kiabáltunk, de senki sem jött vagy tudott segíteni. A legborzasztóbb az volt, hogy ebben a nagy kapkodásban nem figyeltünk Barnira, aki a falhoz lapulva hangosan sírt és mondogatta: "nem akarom, hogy baja legyen a Panninak" Szerencsére Vivien - a Réka anyukája- akikkel együtt mentünk erre a tornára odaszaladt és megpróbálta megnyugtatni Barnikát. Amikor már tért vissza Pannesz színe és a mentő hangját is hallottuk, átvettem Barninót és én nyugtatgattam. A mentősök feltették az ágyra, megmérték a lázát 37,4 (!) volt, majd velem együtt bevittek az esztergomi kórházba. Apa és Barni hazaszaladtak a papírokért, mivel nem volt nálunk semmi. A mentőben sem szólalt meg Panesz, csak nézett ki a kicsi fején és ez nem volt másképp kb. 20 percig. Beérve a kórházba megvizsgálták, de nem tudták, hogy mi baja lehet. Kérdeztem tőle, hogy tudja-e ki vagyok és bólogatott, hogy NEM! Azt hittem kimegy alólam a föld, nem értettem semmit, féltem és féltettem az én gyönyörűséges kisbabámat. Öt vagy tíz perc múlva megérkezett Apa és Barni. Ismét kérdezgettem Pancsurit, hogy tudja-e ki az a kisfiú. Mire Ő: Barni!
Huuuuuh! Megkönnyebbülés. Hát igen, ez az ikreknek az a mélysége, amit mi soha nem fogunk érteni. Ezek után persze már megismert engem is, Apát is és persze megörült kedvenc katicájának.
Közben éreztem, hogy megy fel a láza, de nem nagyon akartak ezzel foglalkozni, mondván már megmérték és én azt nem tudhatom jobban. Harmadik nagyon szépen kérésre, megmérték végre és 38,6 volt. Kapott Cataflan cseppet és vártuk a mentőt, amit kértünk hogy vigyen tovább minket Pestre.
Nem voltunk nagyon szimpatikusak, mert határozottan kértük, hogy mielőbb vigyenek tovább és ne pöcsöljenek itt velünk, ahol nincs is igazán gyerekosztály. A mentővel ketten mentünk Pannesszal a Bethesda-ba a neurológiára. Útközben aludt egyet, majd kicsit zavartan viselkedett, ami azért is volt, mert nem emlékezett semmire, csak arra eszmélt 4 és fél éves kis agyával, hogy orvosok és mentősök szaladgálnak körülötte. Barnikánk nagyon megvolt rémülve még sokáig, így azt a harci és nagyon komoly feladatot kaptam, hogy neki és Apának kell mindent összeszedni otthon és a lányok után hozni. Édesen, jó kisfiú módjára segített Apukájának.
A Bethesdában már nem csináltak velünk semmit, mivel délután 6-7 óra volt, kaptunk egy ágyat, amibe én is belefeküdhettem vele. Az ügyeletes doktornő megvizsgálta, és mondta hogy másnap vesznek vért és csinálnak egy EEG vizsgálatot, mert meg kell tudnunk, hogy nem epilepsziás rohama volt-e.Kérdeztem, hogy nem lehet-e lázgörcs, de azt mondták első körben, hogy ehhez már túl "öreg" és ez ha van, általában kijön két éves korig. A szobánkba azonnal csatlakozott hozzánk a szomszédból egy kisfiú, Dani, aki 8 évesen már többször volt ebben az intézményben és jól ismert mindent. Azonnal barátok lettünk és a gyerekek együtt játszottak másnap is. Mi addig anyukával megbeszéltünk minden gondunkat. Nagyon jó volt, hogy ott voltak, egy kicsit gyorsabban és kellemesebben telt az idő. Apa és Barnesz is befutottak és elhoztak egy csomó játékot és egy csomó olyan ruhát, amit általában a kertben hordunk, mert lyukas, vagy már agyon van használva :-) Szegények kapkodtak és nem tudták mi hol van, vagy mi kellhet pontosan. Mindegy is. Barnínó megnyugodott és hősként állt helyt a zűrzavarban. Az éjszakát szinte alvás nélkül töltöttem, percenként néztem, hogy vesz-e levegőt az ágyon elterülő kicsi lányom. Másnap mindenféle vizsgálat után kiderült, hogy nem epilepsziás, hanem valószínűleg lázgörcse volt "csak". Kérdeztük mit lehet tenni ellene, mondták, semmit. Van egy baci, ami hirtelen fel akarja vinni a lázát, amire a szervezet hidegrázással reagál, és leblokkolja az egészet. Agykárosodást nem okoz, így csak arra kell figyelnünk, hogy nála már 37,3 körül lázat kell csillapítani. Természetesen ezek mindig a legabszurdabb és váratlanabb helyzetekben történnek meg, de általában 6-8 éves korukig ki is növik a gyerekek. Frankó! Még egy izgalom! Haza is mehettünk még aznap. Kiváltottuk a recepteket, kaptunk egy olyan pipettás gyógyszert, amit ilyen helyzetben be kell nyomni a fenekébe és az megnyugtatja. Vettünk azonnal egy digitális lézeres lázmérőt, ami 1 másodperc után megmondja a tutit. Egyszóval felkészültünk te rohadék lázgörcs, velünk nem babrálsz ki!!!!!!
Barnika- unokatesói hatás miatt is - őrületes rajongója lett a Star Wars legónak. Túl estünk a mentőbotok imádaton. Amerikából nagy nehézségek árán tudtam rendelni olyan transformers mentőbotokat, amitől a gyerek talán aludni is tud éjszaka. Európában sehol sem kapható ez a variáció, de szerencsénkre szomszéd Virág szerelme New Yorkban él, és hozzá rendelhettem egy csomagot az amazonról. Mint kiderült a csomag akkora lett, hogy szegény Tamás kicsit összezuhant tőle, de megbeszéltük, hogy kicsomagolva talán kevesebb helyet foglalnak. (4 db transformers figura, rendőrálloamás és egy lovas barbie :-)) Ezek után megfogadtam, hogy soha senkit nem hozok ilyen helyzetbe :-( A lényeg, hogy Tamás december 25-én jött haza, így nem kis logisztikával sikerült csak a fa alá csmepészni a szajrét. Azt már le sem írom, hogy Apukától mennyit hallgattam ezért :-)
Utolsó kommentek