Borzasztó és rettenetes, hogy a ma élesített bejegyzésemet januárban írtam, azzal a végén, hogy remélem a folytatáshoz nem kell megint 4-5 hónap. Áh, csak 8 hónap kellett... :-)
Viszont rájöttem valamire. El kell engedni az időt.... Sokszor azért nem írtam a blogra aktualitásokat, mert még nem hoztam be az elmúlt időszakokat. Úgy döntöttem, erre nem várok tovább és dióhéjban leírom, amire emlékszem, s így talán fel kerülnek végre az olyan édes kis pillanatok, amelyek nap mint nap megtörténnek.
Próbáltam beazonosítani magam az időben, de nem igazán tudom, hogy pontosan mi maradt le és honnan is kellene folytatnom. Egy biztos, ami mérföldkő volt kis életünkben, az az, hogy Pannesz szemüveges lett.
Ráadásul ez úgy történt, hogy mi ezt 6-an felnőttek (nagyszülőkkel együtt) észre sem vettük. A védőnéni státusz vizsgálatán eset le az állunk, amikor Pannika a bal szemével nem tudta megmondani, milyen figurákat lát. Összeszoruló torokkal kértem Őt, hogy ne vicceljen, sorolja már fel azt a sok vacak ábrát. Kicsi szívem megszeppenve mondta, hogy nem látja, így kénytelen voltam én is belátni, hogy kár a gőzért. Gyorsan-gyorsan zseni-nagypapáknak köszönhetően (akik időnként együtt nyomják a betegszállítóban az ipart) kértek nekünk december 20-ra időpontot a Mária utcai szemészetre. Jobb időpont nem is lehetett volna. Karácsony előtti utolsó munkanap, az én fejem szanaszét az ajándékok beszerzése miatti izgalomtól, a szervezéstől és egyebektől.
Mindenesetre odajutottunk dr. O-hoz. Sok-sok vizsgálat és borzasztó szemcsepp után- melyeket Pannesz HŐSNŐKÉNT viselt és én borzasztóan büszke voltam rá - leültettek "beszélgetésre". Megkérdezték, hogy hol a szemüvege? Mire én- nincs még szemüvege, ezért is jöttünk, mert kell. Megdöbbenve és lealázva néztek rám agya-gyenge anyukára, hogy az meg, hogy lehet, Mire én védekező , pironkodó állásban mondtam, hogy gyönyörűen fűzi a gyöngyöt és rajzol, messziről nézi a tévét és egyikünk sem, de még az óvónők sem vettek észre semmit. Ezek után kioktattak, hogy a gyerekkori alkalmazkodó agyról, meg miegymásról, aztán lesokkoltak, hogy mindkét szeme +6,5 dioptriát mutat, sőőőőt a bal szeme már gyenge látó, amivel lehet, hogy nem is tudnak mit kezdeni. Ergó nem fog látni azzal a szemével rendesen. A hangos bömbölő sírás fojtogatott, mire a "nagyon kedves" ápolónő odaszúrta a következő megjegyzést: Doktor úr, először láthatóan az anyukának kell egy kis nyugtató, hogy átlássa a helyzetet!
Magamban: Anyád! Bocs, hogy lesokkol a hír, miszerint nem lát a gyerekem!
Dr. O sem volt valószínűleg jó passzban, mert elég kíméletlenül bánt velem. Jelezte, hogy két hónap múlva jöjjünk vissza. Kérdeztem, hogy mit csináljunk addig. Tornáztassuk, vagy miiiiittt??? Mire Ő: Anyuka, már ez a hír! Csináltasson szemüveget, és jöjjenek vissza. Én: Köszi!
Adott egy címet a Naphegyen, ahol érdemes szemüveget csináltatni, úgyhogy Apósommal - aki elkísért minket - húztunk is a megadott címre. A kocsiban zokogva meséltem a történteket, kikelve magamból, és szinte mit sem törődve szegény apróra összement, némaságba burkolózott kislányommal. Szegénykém érezte, hogy itt most állatira nincs minden rendben. Magamhoz térve, aztán próbáltam visszavenni, hogy Panneszka se legyen nagyon oda. Menet közben felhívtuk Apát, aki épp Szlovákiában főzött egy helyen, és elmeséltük neki, hogy "mára mi a hír". Apa is összeroskadt, pityergett és azonnal hívta kicsi lányunk keresztanyukáját, Eszterkét, a húgát, hogy miképp lehetne azonnal szemcsit eszkábálni erre a gyönyörű kis pofira? A gond csupán az volt, hogy ilyen lencsét csak megrendelésre gyártanak, de mivel karácsony előtti utolsó munkanap nap, kicsit rázós a buli.
Mi közben odaértünk az bp-i optikába, ahova nagy reményekkel mentem be. Zokogva elpanaszoltam az esetet, mint kiderült épp egy nagyon kedves doktornőnek, aki azonnal átlátva anyai kétségbeesésemet, elmagyarázott mindent, ahogy azt korábban dr. O-nak kellett volna. Megnyugtatta háborgó lelkemet, hogy ezt a dioptriát még kinőheti Pancsuri, és az a gyenge látás, amit kimutatott a gép, az szinte semmi, azt a szemüveg azonnal korrigálni fogja. Megöleltem! Kiöntve neki a bánatomat, hogy nem vettem észre ÉN az anyja, hát mi vagyok én így????? Elmesélte, hogy az Ő lányát az iskolából az első nap olyan bejegyzéssel küldték haza, hogy tán jó lenne a gyermeknek egy szemüveg. Tehát, egy szemészorvos is lehet vak! Ez hír mára!
Végül Eszterke és Viktor (aki a főnöke sógornőmnek) még aznap - minden kapcsolatukat latba véve - legyártatták a lencsét Mátészalkán, mi haza felé választottunk a boltjukban egy csodaszép Guess keretet és december 31-én már az orrocskáján fityegett a szemcsi.
Kicsit féltünk, hogy nem akarja majd hordani, de ezzel egyáltalán nincs gond. Kicsit féltünk, hogy csúfolni fogják, de ezzel sincs gond, hála Istennek.
Azóta megvolt már a kontroll is, minden oké, használja mindkét szemét frankón!
Ma már olyan szemüvege is van, ami könnyebb és nem esik le a fejéről, sőt dioptriás napszemüveget is csináltattunk neki - így mára minden megy a megfelelő úton, és reménykedünk, hogy kinőjük ezt a dolgot.
A karácsony szokásos őrületben telt, rengeteg ajándékkal, puszival és szeretettel. S így eljutunk végre 2014-re!
Utolsó kommentek